Élni másként

Down szindrómásan is teljesen szeretve, törődve a 7 éves tesó által….

Tesók.

Peti az első gyermek, ő down szindrómás. Két év után született Eperke. Eperkének talán természetes az, ami másnak nem, amit másnak tanulni kell. 

A napi tevékenységekből idéznék fel párat, ami azt mutatja meg, hogyan nyílik ki egy testvér lelke, figyelme, szeretete.

A reggeli rutin nálunk úgy indul, hogy általában Petim reggeli után ül a toalettre. Már odáig eljutottunk, hogy egyedül szeretne odamenni és ráülni. Előtte mindig belesek a pelusba, hogy nincs-e benne valami. Üresség esetén mehet és ügyesen megoldja ezt a feladatot. Neki sikerélmény, nekem egy  feladattal kevesebb és bizony  pár perccel több szabadság—

 Ébredés után ez kicsit nehezebb, mert az éjszakai baleset elkerülése végett dupla pelusban alszik, az alsó pelus felnőtt S méret – ez ollóval picit kiszaggatva – rá kerül az M-es pelus- Sajnos az M – es pelus önmagában kevés, mert ha reggel nem szárazon kel fel, akkor átázik. 

Így Petinek két pelus levételével kell megküzdenie. Előtte egyedül odateszi a fellépőt, ráteszi a wc-re a szűkítőt, egyedül ráül és leveszi a pelust. Ezután összehajtja és nagy lendülettel kidobja a fürdőből…

A  dolog végeztével nem jöhet ki egyedül, mert arra még nem érett meg, hogy a toalett papírt rendesen használja.

Tegnap reggel is szólt, hogy készen van. Én mentem, segítettem neki, majd jöttünk ki. Éppen rá tudtam adni a pelust, azonban halaszthatatlan dolgom akadt nekem a fürdőben,  mondtam, hogy az öltözködést utána fejezzük be. Eperke mondta, hogy ő majd segít, mit adjon rá, mondtam, h a szekrényből vegyen ki trikót, pólót s egy melegítő nadrágot.

 Meghatott Eperke kérdése, felajánlása, hogy segít. Mindig meghat. Még pici. 7 éves, de elképesztően segítőkész, figyelmes Petivel. Soha nem kérek tőle ilyen irányú segítséget, mert EZ az ÉN DOLGOM, FELADATOM. Azonban, ha felajánlja, vagy magától megtesz valamit, akkor megköszönöm neki.

Mire újra a szobába tudtam menni hozzájuk, Petike már teljes kék színben pompázott. Kék póló a hozzávaló nadrággal. Eperke válogatta ki a ruháját, alaposan odafigyelt, hogy csinos legyen Peti. Meghatódtam, megkönnyeztem. Szívvel törődik Petivel mindig, legnagyobb odafigyeléssel, ha én elakadok. Már ő is tudja, hogy Peti miben gyenge, a legnagyobb készséggel vezeti, irányítja, tanítja.

Játszás közben is türelmesen magyaráz, mindig hívja magához Petit. Próbálkozik Eperke mindennel Petinél, elég nagy kitartással, türelemmel. Természetesen van, amikor elzavarja, vagy amikor Peti bepörög, akkor magára hagyja  s néha este szeretne rendes tesót– ezek azonban természetes reakciók szerintem. Látom, hogy egyébként is figyel Petire, mert magától is dicséri Petit, amikor valami olyasmit csinál, amit eddig esetleg nem sikerült….

eper...tesoszobatesoszoba2
< >

Múltkor a tó parton ücsörögve kihallgattam beszélgetésüket, ez akkor volt, amikor Eperke leendő sulijában voltunk ,/ itt Petit teljesen elfogadták, nagyon jól érezte magát, korábbi bejegyzésemben írtam erről a felejthetetlen élményről :       http://mindownnap.cafeblog.hu/2017/03/20/down-vilagnapi-ajandek-egy-felejthetetlen-elmeny-egy-normal-iskola-altal-az-elfogadas-erzese/

 – másnap kihasználtuk a jó időt. Ültek egy stégen, én mögöttük voltam:

” Látod? Ott repül a kacsa. Szomorú vagyok. Nem mentünk ma az iskoládba.” – Petike.
” Ne legyél szomorú. Később leszek iskolás. Mindig bejöhetsz, mert a tesóm vagy. Szeretlek. Én is jól éreztem magam. Te mindig velem leszel. Vigyázok Rád. Csak ne légy bolond néha…” – Eperke
” Jó. Megpróbálom.” – Petike.
Hátulról hallgattam a beszélgetésüket. Összetartoznak, egységben vannak….❤❤❤❤❤❤

 

Köszönöm, hogy elolvastad életünk röpke pillanatát, megtalálsz a Facebook oldalon, Mindownnap blog név alatt.

 

 

Betű tanulástól az érzelmek kavalkádjáig….

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vasárnap kipróbáltuk Eperke biciklijét Petinél. Ahogy sejtettem, a tekerést újra fel kell frissítenem a memóriájában, de ügyesen próbálkozott / legtöbbször hátra tekert /.Én megint fogtam a lábát a pedálon és mutattam a technikát. Utána a fékezés okozott nagyobb gondot. Nagyon pici a keze, az ujjai, nyomaték is kevés benne, így nehéz behúznia fékeket.

Gyakorlással hamar elsajátítaná újra, ebben bízok. De nem vagyok teljesen biztos abban, hogy maximálisan sikerülne. Kár, hogy triciklit nem kaphatok neki. Petinek igazán a gyakorláshoz kellene egy 20-as bicó, kitámasztó kerékkel. Csak sok-sok gyakorlás után mennék vele el a ház elől.

Most használtan kutatok hasonlót. Sajnos még használtan is 20.000 Ft körül van az áruk. Nem tudom teljesen, hogy érdemes-e erre ennyi pénzt kiadni. Természetesen az nem kérdés, hogy nem szeretném, ha Peti kimaradna ebből az élményből / mert élvezte tegnap is / , de adott anyagi kerettel rendelkezünk, s ez nekünk nagy kiadás….Az nem teljesen biztos, hogy a fékezést sikerül megcsinálnia, anélkül pedig nem közlekedhet a kerékpárral. Keresni keresünk, hátha sikerül lényegesen olcsóbban találnunk egyet. HA tudnám, hogy teljesen belejön a kerékpározás rejtelmeibe, akkor minden gondolkodás nélkül vennék neki megfelelőt.

A kerékpár kipróbálása után visszaült a motorjára, s még kint voltunk egy darabig a levegőn. Felérve, kért, hogy játszunk. Hozta a betűs kártyákat. Pénteki, pedagógussal való beszélgetésem után már én is tudtam, hogyan kell helyesen tanítanom a kezdő hangokat, betűket. Ez a kártya olyan, hogy középen van egy betű, körülötte ezzel a betűvel kezdődő tárgyak. Először végig mondtuk mit látunk a képeken / mert van olyan, hogy többféleképpen is nevezhetünk egy tárgyat /, azonos betűvel kezdődő szavakat soroltunk. Ezután kell/ett kitalálni vajon milyen betű lehet középen. Azt nem szabad mondanom, ahogy mi, felnőttek használjuk / Pé, mint Péter /, hanem csak erélyesen mondanom, hogy P. Elég erősen hangsúlyozva.

 

 

 

 

 

 

 

Peti meglepett, megint. Sok betűt így is tudott, pedig eddig a suliban csak hármat – négyet vettek. A tudásszomjának erőssége lepett meg. Látni lehet az arcán, mennyire akarja ismerni a betűket, mennyire szeretne olvasni. Igazán jókor jött a pénteki fogadóóra a suliban. Örültem, hogy már “okosabban” taníthatom őket. Eperke is csatlakozott hozzánk. Ő is nagyon ügyesen belejött. Még mindig rácsodálkozok, hogy egyszerűnek tűnő kártyákkal is mennyi minden elsajátítható.

 

 

 

 

 

 

 

Gondolataim közé azonban sokszor az is betolakodik, hogy mekkora felelősség anyának lenni. Petivel kapcsolatban főleg nyomaszt, hogy eleget, tudásszomjának megfelelően foglalkozom-e vele. Az alapokat persze a suliban tanulja, de itthon a játékos gyakorlással csak rásegíthetek. Ő nem mondja, hogy nem jön, ha azt mondom jöjjön, gyakoroljunk. Ő láthatóan örül, mert ez folyamatos sikerélmény lehet a számára.

Ugyanakkor még csak most tanulja kimondani a gondolatait, érzéseit, vágyait. S nemcsak kimondani, hanem átélni, átérezni is most kezd sok mindent. A hirtelen sírva fakadása szívet tépő számomra, ilyenkor vele sírok, mert tehetetlen vagyok egyrészről, másrészről én is vele tanulok. S annyira félek, elrontok dolgokat vele, velük kapcsolatban. Egyszerűen csak a személyiségemből fakadó hibák miatt…

Ma sikerült megnéznem a Váratlan szépség című filmet. Nem kevés könnyemet veszítettem el a nézése közben. ” A holnap nincs kőbe vésve.” – Peti megszületése óta, a Halállal való küzdelme óta ez az érzés belém ivódott. Ki kell, ki kellene használni az adott nap lehetőségeit, a szeretet éreztetésében, mert az idő is képlékeny.

Sajnos előfordul olyan gondolatom, hogyha meghalna valamelyik, miért lenne lelkiismeret furdalásom? A kihagyott élményekért, amihez fáradt vagyok néha ? Lehet, hogy ez nem normális dolog, de itt van a gondolataim közt. Az együtt töltött idő, az élmények építik fel az életüket. Képes vagyok saját magamon, a hibáimon mindig felül kerekedni ? Nem, sajnos nem. S ez nem tesz boldoggá.

Annyira jó lenne egy napból a gyerekek szempontjából is a maximumot kihozni. Valahogy a lelkem érzelmi raktárában halványan minden napomban ott van az, hogy megtettem mindent, amit megtehettem értük? Figyeltem ? Játszottam ? Érezték, hogy szeretem őket, akkor is, ha fáradt, nyűgös és sírós vagyok ?

Valaki azt tanította nekem, hogy próbáljam meg úgy élni az életemet, hogy este, lefekvéskor, kérdezzem meg magamtól : megtettem mindent amit megtehettem / legyen ez egy helyzet, egy kapcsolat, egy ember, vagy bármi /, ha a válaszom: igen, akkor nyugodt lehetek. Nem esetén figyeljek arra, hogy mit tehetnék többet.

Ez a kérdés már másként hangzik, amióta gyerekek vannak, amióta Peti betegségei is velünk vannak. Már nem tudok sokszor igennel válaszolni, mert vannak tőlem független tényezők, mert emberből vagyok és folyamatosan tanulok velük, tőlük, folyamatosan változunk, együtt, egymáshoz…

 

 

 

Boldogságot adó pillanatok…, Down szindrómásan is pozitív élményekkel gazdagon az iskolában…

 A hét a lelkem sűrű kavalkádjával telt. Derű és Bánat folyamatosan váltották egymást.

Kedden végre megkaptam a laptopom. Sajátom. Enyém. Nagy képernyős – ez a nem tökéletes szemem és látásom miatt nagyon fontos.

Szerdán,  pont / nőnap / egy kicsit szomorkásabban mentem Eperkéért az oviba. Az óvoda pedagógusa azzal a hírrel fogadott, hogy aznap volt az iskolás korú gyerekek mozgás felmérése. A sport iskola tanára volt jelen, aki nagyon megdicsérte a lányom mozgás koordinációs készségét, a mozgását……Mehetne sportiskolába.

 Már választottunk iskolát, azaz a lányom megtalálta a neki szimpatikus tanítónénit / nemcsak neki szimpatikus /. Engem pedig az iskola szemlélete győzött meg…

Megkérdeztem akarja-e megnézni a sportiskolát, de mondta, hogy a választott tanítónéni nagyon kedves, nem akar több iskolát látogatni már. A leendő sulijában is van lehetőség több mozgásformára , többek közt szivacs kézire, ezt a lányom imádja. Így a döntésünkön már nem változtatunk. De nagyon jól esett a hír, a dicséret. Közben egyik rajza is ment versenyre. A szomorúság helyét átvette a büszkeség, általa pedig a vidámság.

Az örömteli pillanatok után mentem Petiért, Kömlődre, az iskolába. Épp hogy beléptem az iskolába, nőnapra a férfi pedagógusoktól egy szép virágot kaptam. Meghatódtam. Ez után mentem fel az emeletre, Peti osztályába.

 Ott is egy nagyon jó hír fogadott. Közölték, másnap mennek kirándulni, hóvirág mezőt nézni, arborétumba, Alcsútra. Szerencsénkre felfért az ő osztályuk is a buszra / egyéni szervezés volt, a busz férőhelye azonban adott /. Ebben az iskolában mindenre találunk megoldást akár az iskola vezetőjével, akár a pedagógusával. Megemlítettem, ha esetleg olyan van, hogy nem fér fel a buszra, vagy a pelenkázás miatt felmerül annak a lehetősége, hogy ne menjen, akkor én szívesen megyek a busz után, s besegítek, csak ne maradjon le az élményekről.

 Peti ragyogott a boldogságtól, hogy mehet. Nagyon szereti az iskolai kirándulásokat. Minden kimozdulás az osztállyal maradandó élményt ad neki. Este mondta is, : „ anya, megyek hóvirágot nézni, azt a hóvirágot, amit festettünk ?” – mondtam neki, hogy igen, megy, de nem pont ugyanazt a virágot fogja látni, de nagyon sok hasonlót.

Csütörtök reggel / a kirándulás napján / olyan ételt adtam reggelire, amiről tudom, hogy nem fut át rajta. Tízóraira is olyat csomagoltam. Nagyon igyekszem odafigyelni, hogy az ilyen és az ezt megelőző napon ne egyen olyasmit, amiről tudom, hogy a szervezete nem mindig ad egyértelmű reakciót. Arra törekszem, hogy az utazás alkalmával tiszta maradjon a pelus.

 Délután kíváncsian mentem érte. Egész délután mesélte az élményeit, csillogó szemekkel .

Pénteken, a tanórák végére mentem, fogadóórára. Szerettem volna látni, hogyan taníthatom itthon – nehogy a betű tanításnál én hibát kövessek el . Peti nagyon szeret itthon is feladatokat csinálni, ehhez kértem segítséget. Peti nem szelektál, minden adott tanulni valót nagy lelkesedéssel figyel, lelkesedéssel oldja meg és közben tanul. Nekem azonban a hogyanhoz kell segítség.

Ebéd előtt értem oda, pont mentek az ebédlőbe, Peti : „ Anya, mindjárt visszajövök, megyek ebédelni, jó ? „ 

Beültem a tanterembe, Erika néni pedig elővette a tankönyveket, lapokat, ami alapján tanulnak. Megtudtam, hogy az 1 -es, 2-es számok felismerését, a számolás másik típusát gyakorolnunk kell. Cél, hogyha ránéz mondjuk kettő szem kölesgolyóra, akkor tudja, hogy az kettő. A dobókocka pöttyeit már felismeri, tudja, melyik az öt pötty , de azt sokat is használjuk a játékokhoz. Színezést is többet kellene itthon gyakorolni, mert elég lassú benne Peti. Megtudtam, hogy az olvasás nagyon érdekli, esélye van rá, hogy az értő olvasást megtanulja. Imádja a könyveket, hatalmas lehetőséget kapna ezáltal, hiszen akkor bármikor olvashat magának – kitágulna a világ…

Sok mindent megbeszéltünk, amikor visszaért Peti. Kis éthordójával a kezében.

 A helyén ültem. Csodálkozva odajött hozzám : „ Anya, Te hogyhogy itt vagy a tanteremben, hogyhogy a helyemen ülsz ? Mit csinálsz Te itt ? „ Elmagyaráztam neki , hogy éppen azt tanulom én is, hogyan tanítsam helyesen otthon a betűket.

 

 

 

 

 

 

 

Erika néni adott Petinek közben feladatot, hogy élőben is lássam, mit – hogyan. A táblán az A és I betű volt felírva, kellő távolságban egymástól. Petinek az volt a feladata, hogy a mágnessel ellátott kép kártyákat a megfelelő betű alá tegye. Azaz az asztalt, az A betű alá, az istállót az I betű alá. Kezdő hangok. Peti nagyon ügyesen, teljesen átszellemülve végezte a feladatot. Nagyon jó volt így is  látnom Őt , hiszen, így egy másik oldalát is megtapasztalhatom. Büszkeséggel töltött el, békével. Megint láttam, éreztem, hogy jó helyen van, jól érzi magát.

Talán rá kell szólni magamra, hogy a kirekesztettségnek vélt dolog a lelkemben, nem is az. Hiába van és lesz különbség Peti és a korosztálya közt, Petinek sokkal több a pozitívan át- és megélt élmény, mint a negatív. Alapjában véve egy nagyon boldog kis ember. Szeretettel, vidámsággal teljes. Más élményei vannak, a neki megfelelőek.

Nem tudom minden negatív élménytől megóvni a gyerekeimet, nem is szabad talán, hiszen ezáltal fejlődik a személyiségük is, tanulják meg a lélek érzelmeit, a helyes reakciókat.

Peti MÁS, az is marad. Nem szabad/na/ emiatt néha  nagyon elkeserednem, de ösztönösen hasonlítom a többséghez, az egészséges gyerekek lehetőségeihez, életéhez. Talán azért, mert igazán, most látom az igazi különbséget. Ezt nekem kell megtanulnom kezelni a szívemben.  Az adott helyzetből kell a maximumot kihoznom….

A legnagyobb dolgot mindig megkapja mindkettő gyermekem, a biztonságot adó szeretetet, figyelmet, törődést. Mindig kiállok értük.

Ha a megérzésem azt sugallja, hogy esetleg valami nem jó Petinek, akkor úgyis változtatok. Nem szabad előre félnem, aggódnom. Ésszel tudom, a lelkemnek pedig a rossz napokon majd mondogatom….

Játszótér speciális gyerekkel, kicsit másként….

Peti ma az iskolával színházba ment. Nagyon várta. Szereti. Ilyenkor, az iskolabuszról  átveszem őt. Ekkor marad fél óránk, hogy mehessünk Eperkéért. Ma – mivel az időjárás engedte – játszótérre mentünk.  Peti nagyon szereti a játszótereket és az itt található eszközöket is szeretné…

Nem leszek most közkedvelt. Szép és nagyon modern játszóterek vannak. Sajnos sokszor azonban a gyerekek félősebb része nem tudja használni. Főleg azokat, ahol a csúszda részhez kötélhágcsón, s mindenféle akadályon átkelve lehet eljutni és lecsúszni.

 Régebben volt olyan, hogy létrán lehetett felmenni, egy hídra érve, biztonságosan, ami a csúszdához vezetett s onnan lecsúszni. Lassan ezek a játékok is a múlté lesznek.

Peti mindent szeretne kipróbálni. Ő azonban úgy tanul, hogy mutatni kell neki és közben magyarázni . A mutatás ebben az esetben azt jelenti, hogy megfogom a lábát és odateszem, ahova kell, közben mondom is neki. Párszor elismételjük, utána megtanulja.

Ez működik addig a magasságig, ahol elérem még. Eleve egy zárt, csőszerű alagútrendszerbe még be sem engedem, főleg az olyanba, ahol közben is vannak akadályok, mert egyedül nem jönne rá, hogyan is kell, másrészt a többi gyerek nem tudná az ő tempóját kivárni.

Nagyon sok esetben Peti mászik fel a kötélhágón, vagy a magasított létrán, de én tolom a popsijánál, a végén én emelem át, illetve fogom amikor a rúdon lecsúszik. Nincs a kezében sok nyomaték, nem tudja olyan erősen megfogni a rudat, hogy meg is tartsa magát és úgy csússzon le. Sok csúszdánál is úgy tud csak lecsúszni, hogy a feljutásban én segítem, tolom, emelem. 24 kg. Egyre nehezebben tudom megtartani….

Szégyen és nem vagyok arra büszke, hogy sokszor pont az emelés miatt nem megyek vele játszóra, mert nem egyszer kell emelgetnem. Nem mindig bírom már.….Soha nem adja fel. Remeg a lába, de közben mondja magának, hogy : „ nem kell félni, anya itt van, vigyáz rám, meg tudod csinálni „.

 Eperke fél, ő meg sem próbálja, nem érzi jól magát a magasban.

Álmaim között szerepel egy olyan játszótér, ahol mind a mozgásában, mind értelmében akadályozottak is tudjanak játszani. Amíg kicsik, amíg 3-4 évesek voltunk nem volt túl nagy a kontraszt, de ahogy telnek az évek, ez a kontraszt is egyre jobban erősödik, nyílik az olló, ahogy mondani szoktuk. Aztán egyszer csak felnőtt testben lesz egy gyermeki lélek, aki még csúszdázni, hintázni akar. Bár, ha lenne több felnőtt játszótér, ezeket én is használnám. Legfőképpen a hintát.

Egyszer egy ismerősöm a halmozottabban sérült gyerekével volt a játszón. Hallottam amikor az egyik anyuka megkérdezte, hogy az „ilyent minek hozzák ide ? „. Minek is? Játszani. A játék, a mozgás a legnagyobb fejlesztő, az egyik legjobb ingerélmények halmaza. S minden speciális gyereknek is joga van, vagy lenne a játékhoz. Az értelmileg akadályozott gyerekeknek egy egyszerűbb játszótér is tökéletesen megfelelne. A mozgásában akadályozottaknak pedig speciális eszközök kellenének. Nekik már pár helyen van lehetőségük ebben az országban. Sajnos nagyon kevés városban.

Ma Petivel a játszón a bő fél óra, felért egy súlyemelő edzéssel / bár soha nem voltam ilyen helyen /. Az ő arca azonban nagyon boldog volt, hogy sok mindent végig csinálhatott. Erősítenem kellene a gerinc és hastartó izmaimat, hogy még jó pár évig tudjam miatta és érte fizikálisan bírni…Én soha nem tudok a játszón egy padon ücsörögve nézni a gyerekeimet. Nekem Peti mellett a helyem, legtöbbször. Homokozáskor én is élvezem a játszótér luxusát pár percig, nyugalomban ülve a padon. 

Ma edzettebben mentünk Eperkéért. Drága lányomra  meglepi várt. Ma vettem meg neki /  használtan / a nagyobbik , 16-os kerékpárt. Fényképen tegnap már látta.

Tavaly már ügyesen haladt a futókerékpárral. Így, reméltem, hogy az egyensúlyérzéke már kellően kialakult ahhoz, hogy kitámasztó kerék nélkül is tudjon bicózni. Ő azonban nagyon félős, hamar megijed, pánik szerűen. Sokkal nehezebben tanulta meg emiatt a nagymozgásokat / rollerezés, görkorcsolya, jégkorcsolya – ezek még nem is mennek a félelem miatt /. Tegnap este megkért, hogy ne tegyük fel a kitámasztó kereket, szeretné megpróbálni anélkül.

A bicikli az autóban várta őt. A nagy találkozás előtt, ígéretemhez hűen, beültünk a kedvenc éttermünkbe enni . Majd fogócskáztunk, bújócskáztunk. Így haladtunk az autó felé.

Eperke nagyon várakozóan leste, ahogy kinyitottam az ajtót. Örömmel fogta meg s ült rá fel. Szerencsémre a nyereg csak ici-picit volt magasabban. Először fogtam hátulról. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy hogyan tegye a pedálra a lábát. nagyon megijedt egyszer – kétszer, amikor dőlt el . Mondtam neki, hogy vigyázok rá, s ne ijedjen meg, újra meg kell próbálni.

Pár próbálkozás után rémülettel, de akarattal is a szemében, megkért, menjek arrébb. Eltávolodtam. Peti közben e lépcsőn üldögélt. Eperke kísérletezgetéseit figyelve azon drukkoltam magamban, hogy nehogy elessen, vagy annyira megijedjen, hogy eldobja a kerékpárt, mert akkor tudom, hogy feladta s a rémülete nem fogja többet engedni.

Szerencsére azonban egyszer csak azt láttam, hogy a két lába a pedálon és TEKER !!!! Egyensúlyban maradva, határozottan haladt sok métert. Visszaérve hozzám ragyogott az arca : „ Anyaaa, láttad ! Sikerült ! Tudok kétkerekezni ! „. Leszállt, odafutott hozzám , felemeltem, megpörgettem és közben boldogan mondtam : „ Gratulálok ! Meg tudtad csinálni ! Legyőzted a félelmedet é nem adtad fel ! Büszke vagyok Rád ! „. Ugráltunk is örömünkben.

Ma nem a haraggal keltettünk feltűnést . Szerintem mindenki hallotta a házban, minden emeleten, hogy Eperke megtanult kerékpározni ! Hatalmas görcs ment ki a gyomromból, feltöltődtem boldogság hormonokkal !!!!

Peti is a játszón láb remegve, de mindent megcsinált. Eperke pedig ma nagy dolgot hajtott végre, legyőzte önmagát….Csupa pozitív élmény…

Példát kellene vennem tőlük. Sajnos bizonyos dolgokban nem vagyok kitartó. Az életmód változtatásommal is néha elbukok. Igaz, utána folytatom tovább. Jó lenne, ha valaki heti kétszer rám érne egy bicózás, vagy nagy séta erejéig, mert egyedül ezt is nehezebb….Saját kezemet megfogni nekem embert próbáló feladat.

A mai nap igazán jó nap volt, pozitív, feltöltő. Így a háztartási manók is aktívabbak voltak!

A lelkünkben ma este nyugalommal, boldogsággal alszunk el. Eperke azóta is szárnyal…

 

 

 

 

 

 

 

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!