Élni másként

Sérül – e az egészséges gyermek lelke egy down szindrómás testvér mellett ?

Péntek este óta nem igazi az egészségem. Mondhatom azt, hogy a vizes hasmenés levett a lábamról. Mára már a fejem is fájt, semmi nem maradt meg bennem, legyengültem. Ilyenkor legszívesebben semmit nem csinálnék, de az anyák nem mehetnek betegszabadságra.

Szerencsémre ma anyumhoz voltunk ebédre „hivatalosak”, Eperke pedig kettőtől ment a barátnőjével ugrálóváras buliba. Aránylag könnyített üzemmódban lehettem, néha csak bambultam. Az agysejtjeim lassított tempóban dolgoznak.

Eperkét lekísérve – jöttek érte kocsival – , elbúcsúzva tőle azt néztem milyen nagy lány lett már. Peti az első gyermekünk, az ő fejlődését láttuk először. Peti 2 éves volt, amikor Eperke megszületett. Szinte döbbenten néztük a fejlődésének ritmusát, gyorsaságát, azt hogy milyen természetesen zajlik minden folyamat a lányunknál. Hamar utolérte Petit sok mindenben. Aztán le is hagyta / önálló evés, szobatisztaság, beszéd /.

Meg kellett tanulnom másként figyelnem őket akár a játszótéren, akár máshol. Meg kellett / és folyamatosan is kell / tanulnom másként állni hozzájuk, az önállóságukhoz. Az ösztön reakcióimat nagyon nehéz kordában tartani sokszor.

Például : Peti sok mindenben segítségre szorul, Eperke pedig egyre önállóbb , én meg néha ösztönösen segítenék Eperkének, vagy nem engednék meg neki dolgokat, pedig már 7 éves. Belém  ivódott a Peti iránti erősített óvatosságom, nagyon nehéz ezt Eperkénél másként alkalmazni. Eperkének megengedtem a múltkor, hogy egyedül körbe sétálja a bölcsi épületét és úgy jöjjön haza, a lépcsőház előtt találkozva. 

Ő ötlete volt. Magamtól nem jutott eszembe. Pedig ennyi idősen már rövidebb szakaszon „elengedik” a szülők a gyerekeket, tanítva az egyedüli közlekedést. A megtett szakasz ¾- részében végig láttam őt, a holttérben izgultam nagyon. Természetesen szerencsésen megérkezett.

Reggelente Petinek segítek az öltözködésben, megmutatom melyik a póló, nadrág, harisnya eleje, de egyedül veszi fel. Eperke azonban itt kéri, hogy segítsek neki. Szoktam segíteni, mert egyrészt tudom, hogy tud egyedül öltözködni, másrészt érzékeli a több odafigyelést Petire, nem szeretném, ha úgy érezné, vele kevesebbet törődök.

Eperke pici korától hallgatom, hogy egy olyan családban, ahol speciális gyerek van, sérül az egészséges tesó lelke, mert több törődést kap egy „más” gyermek. Nem értek ezzel teljesen egyet. Itt sem lehet általánosítani. Peti nem annyira extrém eset – szerintem…

Nálunk Eperke pici korától sokkal több odafigyelést, törődést követel ki magának, mint Peti. Hangsúlyozom, megszületése pillanatától.

Nálunk nem arról szólt az élet, hogy csak a Peti, csak vele rohanunk mindig fejlesztésre, csak neki van külön program. Én a fejlesztéseket mindig rábíztam az intézményekre / bölcsi, ovi, suli /. A természete sem agresszív, pozitív személyiség Peti. A délutáni programok közösek voltak, most is azok. Illetve vannak csak csajos napok a lányommal, csak mi ketten.

Ezek ellenére ténylegesen nem tudhatom, hogy piciny lelkében hogyan éli meg ezt az egészet.Személyiségének melyik részecskéje köszönhető Petinek. Nem tudom lélekben hogyan kezeli azt, hogy Peti másként viselkedik, mint az ovis társai. Tudom, hogy néha zavarja – ezeket esténként megbeszéljük – , de azt is látom, hogy maximálisan kiáll mellette, megvédi, ha kell, törődik vele és mindenben segíti, tanítja.

Én, ha Eperke kéri és igényli , segítek, vagy csak szeretgetem.. Pont azért is, hogy nehogy sérelem érje. Igyekszem az egészséges határokat betartani, ami nem mindig sikerül. Néha kényeztetem…

Eperke nem volt egyszerű karakter kicsinek. Elképesztő az intenzitása, impulzusa, de amennyire tud nagyon sírni egy apró karctól, annyira boldog is tud lenni csak attól, hogy meglát az oviban. A hozzávezető utat sokkal nehezebb volt megtalálnom, mint hinnék sokan. Rengeteg babás és pszichológiai segítő könyv olvasásán vagyok túl. Nem találtam megoldást, az ott adott tanácsok Eperkére nem vonatkoztak. Felhagytam ezek olvasásával, s igyekeztem csak a reakcióit és őt figyelni. Lassan megtanultam őt. Megismertem.

Folyamatosan változnak, így nekem is folyamatosan változtatnom kell magamon, a nevelésen, de a figyelmen, az igazi figyelmen nem. „ A figyelem szeretet.”

 

Sérül-e Eperke Peti miatt ? Nem mondhatok erre sem igent, sem nemet, majd 20 év múlva talán tudok rá választ.

Nem sérülünk-e mindannyian az életünkben ? A lelkünk annyi mindenen megy keresztül, mindenki másként visel egy adott terhet, másként él meg rengeteg folyamatot. Feltehetjük a kérdést, mi lett volna ha…… de erre soha nem kapunk választ. Nem szeretem a sztereotípiákat. Én csak a saját életünkből tudok táplálkozni . Arról is írok, nem általánosítok. Az élet egy folyamat, s az út legvégén tudom csak meg, hogy mi volt maradandó sérülés, mi volt csak átmenet valami más fele.

Nekem most egyre inkább az a feladatom, hogy lássam, tényleg lássam, hogy Eperkét a korosztályának megfelelően ” el kell engednem”. Alaposan koncentrálnom kell arra, hogy a Peti által bennem lévő rutint ne vetítsem rá ki.

Petinél pedig össze kell írnom magamnak, hogy mik azok a feladatok, amit meg tudna tanulni, ha több időt adnék rá és nem a napi rutin miatti kapkodásba vesznék bele. Többek közt kabát, kardigán felvétel. Az étkezéseknél az önkiszolgálás. Piros papírra szépen kiírom magamnak és kiteszem napi feladatnak…. 

Egyre inkább látok és tapasztalok bizonyos kontrasztokat köztük.

 

 

Iskolai élmény

Mostanában – mondhatom – valahogy nagyon fáradtan működök. Szinte mindig aludnék….Nem tudom mitől. Régóta tart, ezt már nem foghatom a jelenlegi betegségekre. Azt is tudom, hogy ez is egy folyamat, ami végigfut a lelkemen, testemen, s majd visszatér a teljes energiaszintem. 

Mentem Petiért az iskolába. Pedagógusa nagyon megdícsérte, sőt meg is mutatta, hogy Peti ma miben ügyeskedett. A táblára egymás után az a és i betűk voltak felírva. Erika néni előttem is kérte Petit, hogy olvassa fel, mit lát a táblán. Peti odaállt és hibátlanul olvasta el,úgy ahogy a táblán volt : „ a a a i i i a a i i i a a a „. Nem tudom visszaadni, ahogyan mondta. Végtelen örömmel és lelkesedéssel, az arca sugárzott. Sikerélménye volt. Nekem pedig a fáradt lelkem megtelt melegséggel, büszkeséggel, végtelen tisztelettel. Tisztelettel a pedagógusai, az iskola iránt. Megint tapasztalhattam, hogy odafigyelnek a gyerek egyéni kompetenciájára, hogy a tanulást örömmé teszik, nem pedig egy kötelező rosszá. Ilyen pillanatok adnak erőt, hitet a jövőhöz, az ilyen apróságnak tűnő jelenet erősít meg abban,hogy érdemes, egy ilyen perc visz tovább…Sajnos azonban eszembe juttatja a ledegradáló szakértői véleményt, ahol 2 évesnek megfelelőnek tartják…Pedig itt az egyik példa, hogy egy speciális gyerek is képes tanulni, csak nem mindegy ki, hol, hogyan tanítja….

Peti nagyon szereti a könyveket, szerintem neki az egyik legnagyobb öröm lenne, ha képes lenne az értő olvasást megtanulni. Igaz így is megoldja, mert rendkívül jó memóriája van. s párszori elolvasás után a képek nézegetésével is elmeséli az adott mesét.

Eperkére is nagyon büszke vagyok. Múlt héten voltunk a tóparton, a jégen csúszkálni. Eperke a korcsolyázástól fél. Simán csizmával csúszkáltunk.  Mindig is félősebb karakter volt a nagy mozgások terén, anyja lánya. Én is ilyen voltam anno. Peti nem fél, viszont kétszer is elesett azonnal a jégen . laza izomzata végett neki nehezebb az egyensúlyt megtartania. A második elesés után sírt, hogy menjünk haza. Eperke odament hozzá vigasztalni : „ Petike, ne sírj. Meg tudod tanulni, nem fogsz mindig elesni. Gyere, majd én vigyázok Rád, jó ? „. Megfogta Peti kezét, s egymás mellett tipegve próbálkoztak a jégen. Eperke Petire koncentrálva elfelejtkezett a saját félelméről, amit egy idő után ő is érzékelt. S nagy boldogan mondta : „ Anya, nem féltem már !Éljen, ügyes voltam  !”  Peti is megnyugodott,s vidáman próbálkozott.

Én a háttérből vigyáztam rájuk, sokszor jobban hallgatnak egymásra ilyen helyzetben, mint rám. Jó volt nézni őket, hogy rendkívül nagy összhangban vannak egymás mellett, folyamatosan csacsogva….Sokszor agyon szekálják egymást és veszekednek, de az igazi helyzetekben összetartanak, s mindig gondolnak egymásra, ha nincs ott a másik. Eperkével múltkor ketten voltunk turizni, meglátott egy pólót, ami nagyon Petihez volt való, egyből mondta, hogy ezt Petinek kell megvennünk. Petike pedig a boltban mindig mondja, hogy ezt vagy azt Eperkének vegyük meg….Jelen vannak egymás lelkében…ahogyan ők az enyémben. Hiányukat nappal is érzem sokszor, amikor oviban-suliban vannak. Nélkülük üres a lakás, akkor is, ha nagyon el tudok fáradni a feladatokban. Mintha ők töltenék fel a teret és a lelkemet is….

Egy tökéletes nap

szulinap2

Eperke barátnőjének ma volt a születésnapi bulija, a játszóházban. Peti is meghívott vendég volt. A meghívás már régebben megtörtént, hallotta, ahogy mondom Eperkének, hogy buli lesz, Noémi szülinapja.. Megemlítettem neki, hogy Ő is jön. Rám nézett tágranyílt szemekkel, úgy kérdezett vissza : „ Én is mehetek? Tényleg ott leszek?” „ . Közösen számoltuk minden este, hogy még mennyit kell aludni. Kedd reggeltől minden ébredéskor, azonnali kérdéssel nyitott : „ Megyek a Noémi bulijába, mikor is? Anya, készülni kell ajándékkal .” Türelmesen magyaráztam neki, hogy még nem megyünk, még nincs szombat….Tegnap délután lelkesen készítették az ajándékokat Eperkével,Peti folyamatosan mondogatta: „ Noéminek születésnapja lesz, csinálok neki ajándékot, kiszínezem a betűket és a lufikat. „

Reggel felült, : Na, végre, ma megyünk a buliba. „ Készülődés közben Eperke megkérdezte, hogy nem baj-e, ha nem fog mindig játszani Petivel, hanem a barátnőivel is lesz. Mondtam, hogy dehogy baj, csak arra kérem, ha Peti fent a játszó részen elakad, akkor segítsen neki megmutatni, hogy merre kell haladnia. Eperke : „ Anya, én azért figyelek rá, nem engedem bántani, hallgatnak rám a többiek, arra is vigyázunk, nehogy fellökjük, tudom, hogy hamar elesik.” – 7 éves nagylányomtól ilyet hallani elképesztően melengető érzés. Petinek a laza izületi rendszere miatt az egyensúlya nagyon ingatag, a játszóházakban található magaslatokról hamar lepörög, ha meglökik. Ami Petit nem zavarja, csak engem…Peti párszor odarohant hozzám : „ anya, én is itt vagyok a buliban, igaz? Nagyon jó nekem.”

Jól éreztük magunkat . Peti megtalálta a saját eszközeit, Eperke is folyamatos pörgésben volt. Szerintem senkit nem zavart Peti, ő viszont úszott a boldogságban. Jó érzés volt látni őket.

Hazaértünk. Picit szusszantunk, amikor azt láttuk az ablakból, hogy szakad a hó. Reméltük,  sokáig esik, hogy tudjunk szánkózni. Kb 45 perc múlva már nem láttuk a nagy hópihéket szállingózni. Eperke fűzött, hogy menjünk le. Egy porcikám nem kívánt kimenni, mert már fáradtnak éreztem magam, de a hó és a szánkózás esélye győzött. Felöltöztünk, lementünk. Ujjongva ugrált a lányom, hogy a ház melletti dombon van annyi hó, hogy tudjunk csúszni rajta. Kivettem a kocsiból a szánkókat, s mentünk a dombhoz. Eddig nálunk a szánkózás úgy működött, hogy mindegyik gyerekkel nekem kellett lecsúsznom : Eperke félt, Petike meg nem értette még, hogyan kell elindulni, helyesen ülni a szánkóra. Így mindig valamelyik várakozott, én meg hamar elfáradtam. Ma azonban odaérve a dombhoz, kislányom közölte, hogy egyedül megpróbálja. Ugráltunk örömünkben, amikor sikeresen leért . „ Hurrá, megcsináltaaaad ! Ügyes voltál ! „. Eperke pedig magának mormogta : „ Végre, nem félek ! Tudok egyedül szánkózni ! „. Petike ezt látva, mondta, hogy ő is egyedül szeretné megpróbálni. Mondtam, hogy rendben, de a domb tetején Eperke megmutatja, hogyan kell a szánkót helyesen beállítani, melyik az eleje. S én várom lent, nehogy neki menjen a ház falának. Meglepődve, de annál nagyobb örömmel vettem észre, hogy Peti is megérett erre. Innentől csak álltam a domb alján s figyeltem a poronytyaimat, ahogy húzzák felfelé a szánkót. Kánaán volt nekem. Eperke szaladva haladt felfelé a dombon, Peti pedig kitartóan küzdött, hogy ne essen el. Közben hallottam, ahogyan magának mondogatja : „ Felmegyek. Megfordítom a szánkót, ráülök. Picit meglököm magam, anya pedig ott áll és vigyáz rám, hogy nehogy belemenjek a bokorba” Csak álltam mosolyogva, őket nézve. Megint haladtunk, haladtak. Eperke legyőzte a félelem miatt keletkezett korlátait, Peti pedig megérett erre is / benne félelem nem volt soha /. Szerencsénk volt, egy órát adott nekünk az időjárás, addig bírta a hó a szánkózást, illetve az alatta lévő sár a terhelést. Még rajzoltunk botokkal a hósárba, majd feljöttünk.

Sok pozitív élményben volt részünk ma. Egy tökéletes nap.

Embernek lenni….

babaval

Peti nagyon szereti a kisbabákat is. Akárhova megyünk, s meglátja őket, azonnal mondja” anya, pici baba van a kocsiban. Az ott az anyukája? Mit csinál? Megsimogatja a babát? Mesél neki? Én is ilyen pici voltam? Megsimogathatom? „ Minden folyamatot, amit lát, ki is mond. Mindig meg is kérdezi, „ Néni, megnézhetem a babát? Megsimogathatom ? „  Erre is változóak a reakciók, de legtöbbször mosolyogva megengedik neki, hogy láthassa az apróságot.

Szeptember 30-án át kellett élnem azt, h milyen érzés, amikor a másság miatt Petit visszautasítják egy olyan helyről, ahova eddig szívesen járt- amikor a betegségek engedték – fizetős hely- fejlesztő terápia . Kellemetlen és rossz érzés volt. Mintha satuba fogták volna a lelkem. Aznap  nehezen kaptam levegőt. Tudom, h a másság miatt még lesznek ilyen helyzetek, hiszen nem sokan látják az igazi személyiségét. 
Majdnem pityeregve mentem Eperkéért az oviba, Peti velem volt. Végtelen szomorú voltam. Leültettem Petit Eperke helyére az öltözőben. S ekkor kilibbentél Nagy Edit, pici lányoddal. Petimnek egyből felragyogott az arca s mondta ” nézd, kijött a pici baba a Süni csoportból “, s Te Edit a legnagyobb természetességgel odamentél Petihez, beszélgettél vele, s megengedted h megsimogassa, átölelje. Megkérdezted, megfogja-e. Peti átszellemült arccal nézett rám – miközben én is nagyon meglepődtem. Peti egyedül fogta a lányod – persze közben figyelve vigyáztam, nehogy baleset történhessen. Petinek és nekem ez egy örökre szóló emlék, soha nem fogjuk elfelejteni. Amit előtte éreztem, a lelkem fájdalma elsuhant, s a csodálattal teli döbbenet vette át a helyét.. Bárcsak mindenki így látná Petit. Köszönöm Neked. Annyira természetesen, közvetlenül közelítesz mindig Petihez, s ő ennek nagyon örül.
Félreértés ne essék, tudom hogy a másság elfogadása hétköznapi szinten nem egyszerű. Nem tanultuk meg a kezelését, elfogadását, mert nem épült be a hétköznapokba. Peti megszületése előtt én is csak külsősként szemléltem ezt a világot – olyan gondolatokkal, hogy vajon egy ilyen család, hogyan old meg bizonyos problémákat, hogyan kezel helyzeteket. Lehetőséget kaptam az élettől, hogy mindezt belülről is átéljem, megéljük.

 Anyaként azonban végtelen elkeserítő átélni egy visszautasítást ,pedig ő is sok mindenre képes. Megérdemelné  a rengeteg , betegségei miatt átélt fájdalom miatt a pozitív élményt is. Imádta ezt a helyet… Ami tőlem telik megteszem; de van olyan foglalkozás,terápia amihez én kevés vagyok …
Csak remélem, h mindig megtaláljuk a megfelelő Embert a megfelelő pillanatban. Eddig sikerült. Az elveszett terápiát sikerült az iskola leszervezésében pótolni. Januárban kezdődik. remélem ezt a helyet is szeretni fogja, bár ahol állat van, ott Peti otthon van. A betegségeiről nem tehetek. Bárhová is viszem, mindig elmondom, hogy hajlamos a betegségekre, előfordulhatnak hiányzások. A kezdet kezdetén nem volt gond, mindig 2 nappal előtte lemondtam, ha beteg lett Peti. Valamiért ennek is így kellett történnie. Remélem az új hely kárpótolja majd.

Nagy Edit és kislánya pedig feloldozta annak a napnak a negatív hatását. Peti azóta is emlegeti, ha meglátja a fényképet is, mindig mondja „ anya, ugye ezt a pici babát én foghattam, nagyon aranyos baba, megengedte nekem az anyukája, hogy megszeressem….” EMBERI pillanat volt az életünkben….

” Anya, a jó barátom…” – Peti szerint

petitavaly

Reggel úgy keltem fel, mint akinek éjjel kiszipantották az energiáját. A kezemet, a lábamat alig tudtam megmozdítani, általában ez a túlfáradásom jele. Hajlamos vagyok a folyamatos agyalásra, mindig gondolkozom valamin,vagy stresszelem magam, de nem tudom a konkrétumot. Egyszerűen csak érzem a szorongást.

Reggel csak ketten voltunk itthon. Apa dolgozóban, Eperke mamánál aludt. Reggeli rutin után nekiálltunk Petivel eltakarítani az utazás utáni káosz nyomokat / 1 hétig Szombathelyen voltunk messzi mamánál s papánál – anyós, após / : mosás, teregetés, ruha leszedés, hajtogatás. Két gyerek ruhaadagja mindig több, mint a mienk, nekem ilyenkor rengetegnek tűnik. A karácsonyi ajándékoknak is igyekeztünk helyet találni. Mi egy nagyobb és  kettő pici- nem fél, hanem annál kisebb – szobás   lakásban lakunk, a 3. emeleten. Lift nélkül. 51 m2. A konyhánk is csak tulajdonképpen főzőrész, asztal a nagyobb szobában. Így mindig mindennek igyekszünk a legjobb helyét megtalálni. Peti mindig lelkesen segít, első szóra jön. Ma háttér zenének Süsü, a sárkány ment. Örök kedvenc. Éppen énekelte Peti is : „ nekem is van egy jó barátom, anya a jó barátom…” közben odajött és megölelt nagyon szorosan…Elpityeregtem magam. Jó, hogy én vagyok anya, s jó barát is egyben még. Rendkívül jó érzés, de egyben elgondolkodtató is. A játszótéren próbálkoznak vele az egykorú gyerekek, de Peti játékfunkciója teljesen más. Illetve inkább azt mondanám, hogy 10 gyermekből 1 próbálkozik, s elég türelmes ahhoz, hogy kivárja, amíg Peti megérti mi az adott játék. Peti sok mindent megért, de van, amit másként vagy többször kell elismételni ahhoz hogy teljesen érthető legyen, de látszik rajta a másság. Szerencsére Peti nem sértődik meg, nem érinti negatívan, ha nem játszanak vele. Tény, én mindig ott vagyok. Mindig játszom vele. A játszótéri közösség is olyan, mint minden más közösség. Van, aki furcsán néz ránk, van, aki természetesen kezel minket s együtt játszanak a gyerekek.

 Peti tesója, Eperke 7 éves , kettő évvel fiatalabb, mint Peti. Eperke bölcsis, ovis társai ismerik Petit, hiszen Peti szinte mindig ott volt, ott van velem, ha megyek Eperkéért. / Apa három műszakban dolgozik, nem mindig tudunk osztódni /. Ovis korban már kezdődnek a szülinapi partik, eddig, aki Eperkét meghívta – ritka kivétellel – Petit is meghívta. Nagyon jól esett, jól esik, de igyekszem odafigyelni arra, hogy Eperke legyen Peti nélkül buliban, legyen saját élete is. Szereti Petit, hiszen folyamatosan jelen volt az életében, neki a másság természetes, mert a hétköznapjainak teljes része.

Ösztönösen segít Petinek, ha kell. Soha nem kérem rá, mert ez nem az ő feladata. Peti nyáron nagyon sokat szenvedett, vérző, hámhiányos volt a feneke, minden egyes leápolás kegyetlen fájdalommal járt neki. Egyik ilyen alkalommal, miután előkészültem, Eperke megkért, hogy várjak még egy picit. Befutott a szobájukba s kihozta Peti kedvenc mesekönyvét, odaült Peti fejéhez, simogatta,majd kinyitotta, odairányította Peti figyelmét. Én pedig gyorsan ápoltam a sebeit. Végre itt nem sírt. Hangsúlyozom, hogy Eperkének ez magától jutott eszébe. Sokat hallgattam, hallgatom, hogy Eperke lelke sérül, sérülni fog Peti mássága, a Down szindróma miatt. Nem értek ezzel egyet. Szerintem inkább jobban kiteljesedik a lelke, empatikusabb lesz. Más most kiáll a tesója mellett, adott helyzetben megvédi, ha kell. Általában az az általános nézet, hogy ahol speciális gyerek van a családban, ott nem jut idő másra. Petivel tényleg sok a teendő, más figyelmet igényel, de nem jut kevesebb idő a testvérre, hiszen a testvér egy másik egyéniség, más érdeklődéssel, ezt pedig szem előtt tartom.  Maximum magamra jut kevesebb, de ez a legtöbb anyukánál így van.

Próbáltunk és próbálunk „normális” életet élni. Nem dugjuk el Petit, járunk közösen könyvtárba, színházba, moziba, boltba. A boltba járásnál is sokan azt hiszik, hogy én biztos nem szeretek Petivel bevásárolni. Ez is tévedés. Peti segít itt is. Szófogadóan pakol a szekérbe, pakol ki a kasszánál, illetve eltesz mindent a táskába, miközben köszön a pénztárosnak, majd a végén lelkesen elköszön : „ Köszönjük néni, szia, szép napot ! „ Lidl-ben már név szerint ismerik és szeretik a pénztárosok Petit. Vásárlás közben nem kér magának semmit, legfeljebb megkérdezi, hogy „ veszünk ilyet Eperkének ? Ez a kedvenc csokija. „. Mosoly nélkül soha nem távozunk a kasszától.

Peti születése után tűntek el barátok. Akkor nagyon fájt. Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, Petivel. Egyik részem megérti, a másik nem, mert kaphattunk volna időt, hogy megismerhessék ezt az életet. Hiszen másról is tudok kommunikálni, más is érdekel, szeretek könyvet olvasni, filmet nézni, tájékozódni, ha az embernek fogyatékos vagy speciális gyereke van, mit hisznek a kívülállók vajon ? Talán azt, hogy csak panaszkodni fogunk, sajnáltatni magunkat ? Elfogadom, hogy nem tudnak közeledni, kérdezni, de nem kell minket elzárni, nem kell minket nem látni. Mi is élünk.

Az élet – hitem szerint – ahonnan elvesz,oda ad is. Vesztettem el kapcsolatokat, de helyettük megismertem elképesztő Embereket – többek közt Steinbach Évát, a Down Dada Szolgálat egyik alapító tagját – , akiknek élete, embersége adott erőt és kitartást a kezdetek kezdetén. A virtuális világnak köszönhetően is kaptam új barátokat, ahol a távolság sem akadály már. Igaz, nem ugyanaz, mint amikor csak elmentem sétálni a régi barátnőmmel…..

Természetesen a hétköznapi, nem virtuális világomban is kaptam Embereket, akik szeretik Petimet, minket, akiknek nem kellemetlen velünk mutatkozni, társaságunkban lenni. Peti ráadásul őket a fejében jegyzi is, emlegeti őket : „ Noémi, Dorina, Noémi anyukája Judit, apukája pedig Gábor, mint apa. Ők jöttek a szülinapomra is. „ Látni kellene ilyenkor a szeretetteljes arcát. Örök hálám Szente Fónai Judit, Szente Gábor családjának.

Voltak még apró csodák, csodálatos emberek, de ez már a következő történet…..

 

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!