Élni másként

A gyerekek hoztak vissza a kimerültség kapujából az érintésükkel….

 

 

 

 

 

 

 

Peti vírusát megint sikerült nekem is elkapnom. Hétfőre olyan szinten lettem beteg, hogy reggel csak arra volt energiám, hogy 5-kor felkeljek, Peti ételét megcsináljam, betegyem az éthordójába, ½ 7-kor felkeltettem a gyerekeket, Petinek reggeli készítettem, Eperkének kakaót. Majd Petit a toalettre ültettem, utána pelus feltevés, öltözésben segítés mindkettőnek. Ennyire tellett az erőmből, ekkor keltettem fel apát, hogy vigye el a gyerekeket, mert képtelen vagyok vezetni.

Amint elmentek otthonról, visszafeküdtem. Ébrenlét és álom közt lebegtem a csendben. 10h körül hívott Peti pedagógusa, hogy épp szünet van, és el kell mesélnie, hogy megkérdezték Petit reggel, hol van anya , a válasza : „ Otthon maradt gondolkodni.”- elnevettem magam. Azon gondolkodtam egyfolytában, hogyan fogok tudni a délután folyamán mindent megcsinálni. Állapotom nem az akaratomon múlott.

Tudtam, hogy más nem tudja elhozni a gyerekeket – apa délutános volt. Szuggeráltam magam, hogy minél több erőm legyen.

Dél fele keltem fel, fél 1-re kellett a lányomért menni. Nagy nap volt az ő életében, végre összeszedte a bátorságát, hogy a fülbevalós csajszik közé tartozzon, mentünk fülbelövésre. Nagyon bátran és ügyesen viselkedett. Rólam patakokban folyt a víz közben. Erősen küzdöttem a gyengeségemmel.

Utána irány Kömlőd, Petiért és vissza / 1 óra vezetés / . Az autóban köhögtem, erre Peti : „ Anya, csúnyán köhögsz, a torkod is fáj ? Hazaérünk adok Neked szirupot, hogy ne fájjon semmid, jó lesz ? „

Hálásan válaszoltam, hogy igen. Már ezt is tudja, hogy betegség esetén milyen gyógyszer kell a jobb állapothoz. Ők még szirupot kapnak…

Irány a bolt. A boltban Eperkének eszébe jutott, hogy spagettit szeretne enni. Nagyon örültem az ötletnek, mert feltét volt lefagyasztva.

Hazaértünk, a gyerekek lekötötték magukat, én pedig a konyhában feltettem a vizet a tésztának, közben kipakoltam.Megkönnyebbültem, hogy végre otthon vagyok…

Megterítettünk, ettünk. Eperkével ketten ültünk az asztalnál. Peti hamarabb evett – ő már nagyon éhes volt, az ő kis étele már készen volt. Befejeztem az étkezést, a lányom megkérdezte, kérek-e kávét. Megköszönve válaszoltam, hogy nem, mert már ittam. Erre mondta, hogy én maradjak ülve, hoz nekem szőlőlét és Petivel elpakolnak az asztalról, én pihenjek. Eperke a 7 évével és Petike a 9 évével és a plusz kromoszómájával, kényeztettek. Maguktól.

Este lefekvéskor kicsit hangosabban reagáltam, mikor a nyilaló fájdalmat éreztem a lábamban. Aggódva kérdezték, mi a baj. Elmondtam, hogy most erősebben fájt a lábam. Erre Eperke a bal lábamat kezdte simogatni, Petike pedig a jobb lábamat. Ott ültek mellettem és a kicsi kezükkel masszíroztak, jót akartak nekem. Melengető érzés volt. Akkor és ott, nagyon éreztem, hogy mennyire szeretnek, mennyire fontos nekik, hogy jól legyek. Az önzetlen törődésük, ápolásuk, pedig egy nagyon szép visszaigazolás ez élettől.

Miközben simogattak, éreztem, hogy a lelkem most töltődik fel, innen már könnyebb lesz. Megérezhettem a gyerekeim által, hogy a szeretet gyógyít….

anyavaleperfulinyuszis2peti04
< >

Tisztában vagyok vele, hogy a betegség önmagában kevés volt ahhoz, hogy ennyire ne legyek önmagam. Sejtem, hogy állhat valami más is a háttérben.

S éppen április 12-én jött velem szembe Csordás Anett és Romhányi Balázs cikke, mely az Ápolási díj kapcsán az ápolóról szól, arról a személyről, aki a beteg, fogyatékos hozzátartozóját ápolja. Pár mondatuk folyamatosan visszacseng a fülemben :

 A napi 24 órás szolgálat, az állandó emelgetés, a kialvatlanság, a kikapcsolódási lehetőségek hiánya fokozatosan felőrli a kezdetben általában életerejük teljében lévő szülők energiáit. Az érintettek között még az országos átlagnál is többen vannak képzettek, sőt magasan képzettek, akik e kimerítő időszak után a „normál” gazdaságban is értékes munkaerőként jelenhetnének meg – ha addigra az anyagi gondokkal tetézett fizikai nehézségek teljesen le nem amortizálnák a bennük felhalmozott humán tőkét. „

Van az a helyzet, amikor NEM AKAR a pszichénk tudomást venni dolgokról. Én intenzíven hárítom a jövőképet, mert az adott nap problémáit oldom meg. Nem tudhatom a jövőnket, de vannak dolgok, amiket nem akarok – de talán végig sem gondolom, mert akkor a kötélen táncoló lelkem leesik…

 Optimista is vagyok, szeretek mosolyogni, tenni, bízni szoktam, hogy történnek mindig jó dolgok, mindig jönnek a megoldások. Tudom, hogy sokan összesomolyognak a hátam mögött, hogy majd pár év múlva úgyis megtörök, úgyis nehezen fogom megélni a Petivel való életet.

Ez ellen minden porcikám tiltakozik, de amikor ilyen szinten kimerülök, hogy a létezés sem öröm, hogy minden idegesít és nem akarok semmit csinálni, akkor megijedek. Megijedek az ekkori érzéseimtől, gondolataimtól, reakcióimtól. Megijedek attól, hogy hiába lelkes a lelkem , ha fárad a testem. Mert 24 órás szolgálat van, extra ápolásokkal, extra odafigyeléssel – s ezek csak a betegségeit érintő extrák, hol van még a mentális másság. Amikor egy nap 30x kérdez meg valamit, egymás után, és válaszolok 30x, és talán megérti a 31. alkalommal.

Hétfőig úgy éreztem az őrület határán állok, mert hiába akartam, nem tudtam működni, nem tudtam kedves lenni, nem tudtam a gyerekekkel foglalkozni. Sőt, volt amikor örültem volna, ha nincsenek ott, akkor. Egyszerűen nem akartam lenni – vagy csak feküdni a csendben napokig. A lábaim olyan szinten fájtak mindehhez, hogy menni alig tudtam. Közben pedig azért a maradék pozitív részem próbálta mondogatni, hogy  jobban és jobban leszek…

Nem gondoltam volna, hogy a gyerekeim simogatása által kezd a feszültség távozni belőlem. Az ő érintésük adta vissza a jobbik énem , általuk tértem vissza.

Nem akarok kiégni, elfásulni, de fogalmam sincs mi lesz a megoldás, ennek elkerülésére, mert a jelek szerint – sajnos – előfordulhat……

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!