Élni másként

Mi lesz a speciális gyerekeinkkel, ha minden ellehetetlenül?!!! …..

 


 

Múlt héten csütörtökön / 05.25 / volt a győri Xantus János Állatkertben a  sérült gyerekek gyereknapja.

Előzetes regisztráció után jelképes összeggel lehetett részt venni ezen a rendezvényen.

Petiék osztályfőnöke élt a lehetőséggel s elvitte az osztályt . Reggel indultak. Sajnos azonban dél köröl vissza kellett fordulniuk.

Én – gondolván egy merészet – kikértem Eperkét az oviból.Anya – lánya reggelizést folytattunk, bevásároltunk az útra / inni való, rágcsa  /, betértünk egy ruha boltba is, ahol a gyönyörű lányom, a legnagyobb érzékkel rányúlt egy leárazott rucira és kalapra. Kicsit nagyon jól állt rajta a szett.

Nagyon meleg volt. Aggódtam is, hogy hogyan bírjuk ki így a napot.

A vásárlások után elindultunk Győrbe, Peti után. Átvettük az osztálytól, amikor indultak volna vissza. Meglepetés volt Petinek, így tudott több időt tölteni az állatok közt.

Szerencsénkre az állatkertben nem tűnt annyira elviselhetetlennek az időjárás. Megint nagy élményt nyújtott mindkettőjüknek.

20170601_12200520170601_12380320170601_12385420170601_123951(0)20170601_12474120170601_12510720170601_13150020170601_14423420170601_13245120170601_14431220170601_12340520170601_130148
< >

Én pedig büszke voltam magamra, amiért végre megint mertem egyedül lenni a két gyerekkel ilyen helyen. Mindig mérlegelnem kell, hogy tudok-e kellően figyelni rájuk, tudok-e Petinek diszkréten pelust cserélni. Ismertem már az állatkertet, így tudtam, hogy tudok megfelelő helyet találni.

 

Az állatkertben sok speciális gyereket és felnőttet láttam egyszerre. Ilyen még nem volt, hogy minden korosztályból láthattam csoportokat. Idősebb felnőtteket is. Több intézmény, iskola, otthon volt jelen.

 Érdekes élmény volt. Vegyes érzelmi kavalkád volt bennem. Nem szeretek előre menni az időben, hogy Peti milyen lesz felnőttként, mert más napról napra megélni az életünket. Itt viszont nem tudott nem eszembe jutnia…

Láttam idősebb szülőket a felnőtt, speciális gyerekükkel, láttam anyukát a kamasz, speciális fiával. Ők is folyamatosan az állatok közt sétáltak. S a nyitva tartás végéig ők is ott voltak.

Vajon mitől függhet, hogy a szülő, hogyan éli meg a fogyatékosság által a más életet? Vajon mitől függ az is, hogy a szülők lelke mikor fásul-el, vagy elfásul-e egyáltalán…

Láttam már elfáradt és megtört anyukát, de ismerek rendkívül erős édesanyát is…

Nagyon sok függhet a belső mentalitásunktól, környezetünktől, de olyan törékeny a lélek.

Elnéztem az állatkertben a speciális gyerekekkel, felnőttekkel lévő tanárokat, felügyelőket, gondozókat. Szeretetet láttam, ahogyan viszonyultak a mássághoz. Speciális gyermeket nevelvén, azt hiszem az egyik legfontosabb dolog az életünkben, hogy milyen intézményben, milyen pedagógusukkal vannak a gyerekeink.

Úgy éreztem, és érzem is sokszor, hogy a gyógypedagógusoknak, gyógyped. asszisztenseknek, pedagógusoknak, illetve minden olyan személynek, aki akár testi , akár értelmi sérült gyerekkel foglalkozik , a lelkükben lehet egy plusz kromoszóma, a legnagyobb szereteté és toleranciáé…

Ezeket a szakmákat csak kellő szeretettel, hivatástudattal lehet végezni…

Tudom, hogy vannak rossz példák is. Mindig lehet ilyet hallani. Nekem, anyaként, azonban az a feladatom, hogy észrevegyem a jót, belekapaszkodjak abba, hogy vannak még olyan emberek, akik szeretik a gyerekeinket.

Olyan ez, mintha egy kifeszített kötélen lépegetnék előre. S oldalról néha valaki segít, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat.

Nagyon nehéz hallani a negatív híreket, akár egy intézményről, akár a megváltoztatott, vagy megpiszkált oktatási törvényről. Az ilyen hírek szélvihart okoznak a kötelem mentén, s csak azért nem zuhanok le, mert az a Hitem tart fent, hogy a jó pedagógusok kitartanak a gyerekeink mellett. S ha ők kitartanak, akkor a gyerekeink sem vesznek el, fejlődnek vissza.

Sajnos hallom a pedagógus ismerőseimtől, hogy mennyi adminisztrációval terhelik le őket, ami rengeteg idő. Azt az időt valahonnan el kell venni. Vagy a magánéletből, vagy a gyerekektől.

Sokan nem látnak a munkájuk mögé. A feladatterheik mögé. S az még nem is az oktatás. Előbb – utóbb azonban a jó pedagógus is megelégelheti, ha ellehetetlenítik a munkáját, és ott hagyhatja a pályáját. 

Belegondol valaki is, hogyha a szívvel dolgozó tanárok, gyógypedagógusok elmennek a pályáról, akkor mi lesz a képezhető, speciális gyerekekkel? Sokan azt hiszik a mi gyerekeink nem is tanulnak, csak megőrző az iskola. Hát nem, Egy jó iskolában, jó pedagógusokkal tanulnak a gyerekeink. Ugyanúgy betűket, írni – olvasni, tantárgyakat, csak más tempóban, másként. Szükségük van nekik is a kihívásra, sikerélményre. 

Egy jó szakember észreveszi a gyerekeinkből kihozható képességeket, de felismeri a korlátait is. Tudja, hogy milyen játékos módszerrel tanítható, képezhető. Segítséget ad arra, hogy itthon a napi tevékenységekben mi az a nagyon fontos, amit mindenképp be kell illeszteni. Segít abban is, hogy megmutatja, itthon mivel és mit játszunk, vagy milyen füzetből “tanuljunk.” Tanácsot ad, hogy esetleg az elmaradt készsége mivel javítható / ha javítható-e /. Készséget akár az önállóság területeire is értem.

Hangsúlyozom azonban, hogy nem övéké a teljes felelősség gyerekeink fejlődése szempontjából. Ők javasolhatnak, rajtunk, rajtam, szülőn műlik, hogy meghallom-e a tanár szavait és együttműködöm -e. A sikert csak együtt tudjuk elérni.

Peti iskolájában a legnagyobb tisztelettel és csodálattal nézem sokszor a dolgozókat, ahogy végzik a munkájukat. az elfogadás igazi arca látható nap, mint nap.

Belőlem is hiányzik, az ami bennük van. A végtelen türelem…Próbálok is tanulni tőlük…

Sajnos azonban a gyerekeink oktatásának felső irányítása sem az igazi, sokszor nem életszerű.

Nem jó azt érezni, hogy bizonyos szempontból , ők a jövő szempontjából nem számítanak…

Pici porszem vagyok, de szeretném kérni a Sorsot, az Életet, hogy végre életszerűen szervezzék meg a gyermekeink oktatási rendszerét, hogy legyen lehetőségük 23 évesen is közösségben lenni , hogy az iskolai évek után is adjanak nekik lehetőséget apró feladatok elvégzésére. Jó lenne, ha beépítenék őket végre a társadalmi életbe, akár elfogadás, akár foglalkoztatás terén. Jó lenne, ha pici terhet odafentről levennének rólunk, vagy legalább ténylegesen érezhetnénk, hogy foglalkoznak ezzel a témával….

Ápolási díjból nem lehet anyagilag nekik jövőt építeni…A mi nyugdíjunk összegéről ne is beszéljünk….

Kérem a szívvel – lélekkel dolgozó szakembereket, ne hagyják el a gyerekeinket, mert akkor, mi, szülők is “meghalunk”…

Nekem, szülőként Peti az egyik legfontosabb dolog az életemben. Belehalna a lelkem, ha valaki bántaná őt, akár mentálisan, akár fizikálisan, akár csak emberi méltóságában alázná meg. S minden fogyatékos gyerek szülője így érez. Szoktam őt szorosan átölelni, közben halkan sírni, s mondani neki,hogy amíg én vagyok, ő szeretve van. Csak adjanak az égiek elég időt és energiát nekem…

Remeg néha a lelkem, hogy mi lesz vele….Vagy mi lesz, ha elvesztem valami miatt a hitem és lezuhanok a kötelemről? Mert akkor minden elveszik. Ebben a furcsa jogszabályokkal rendelkező világban nehéz néha fent maradni….

Köszönöm h elolvastad életünk röpke pillanatát. Megtalálsz a Facebook oldalon is, Mindownnap név alatt…

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!